KALI

A kali ugyanúgy, mint a lángos (vagy a Traubisoda) tulajdonképpen melléktermék. Sőt, mindkettő, különböző módon ugyan, de a kenyérgyártásé. A kali, mint a Traubisoda folyékony, sőt ital. Sőt, üdítőital. Annak mondják legalábbis. Rengeteg fajtája van (még Seto Kali is van), de mindegyik barna. Annak idején az átkosban csak frissen árulták, de mióta megvette az imperialista Coca Cola, már nem olyan, mint a régi… az orosz kvász )ebből is lehet sejteni, hogy köze van az élesztőhöz… kovász). Kalit isznak gyerekek és felnőttek, de egész lénye valahogy összeforr (inkább összefolyik) a szauna kultúrával. De erről majd egy másik, közeli alkalomkor… t.i. itt a nagypéntek a nagyobb ünnep, mint a mi locsolós hétfőnk, s ilyenkor egy nappal előre szokás hozni a szaunanapot. Sz’al köv, szombaton, ha nagyon nem ázunk el… Nincs ugyan az a nagy veszély, mert erőteljesen gömbölyödő hasú hitvesemmel már vagy 4hónapja rendesen szolidarítok, illegálisan meg nem szok’ szittyózni.
Sz’al a kali pont úgy estonikum, mint ahogy mi a gémeskutat, dorombot, nyenyerét, véres hurkát, meg a kocsonyát hungarikumnak gondoljuk. Na ezek mindegyike itt Eesti Vabariik-ban is fellelhető, kicsit más, ha úgy (nem) tetszik silányabb, ízetlenebb, vagy depresszívebb formában.

BTW: Itt a HU? sem a magyar felségjel, hanem egy zenekaré (who), de ezen a néven már vált banda sikeressé, ezért a tartui Hanaliisa Uusma emígyen írja együttese nevét, ami ugye saját monogramja is egyben) Depressziós észt kisvárosok című slágere tarolt az idei pop gálán, így sokunk kedvence is… persze Vaiko Eplik mellett. A dal abszolút festői leírása a helyi sajátosságoknak. Fordítására nem is vállalkoznék, mert van benne pár olyan fricska, ami tényleg helyi specifikum: csak, hogy 3at említsek:




"kus elu unistus on kasutatud bemar”: ahol az élet álma nem más, mint egy használt bömö (BMW)
„seal Smilers ikka suvetuuril käib” kb: oda azé’ még az Edda is nyári turnéra megy,
„seal jaanitulel alati saab keegi lõuga” szentIváni tűznél, azé’ csak van kit megütni

Kalit amúgy, életemben először itt Tartuban ittam, 2ooo hűvös nyarán. Még a márkájára is emléxem... A Saarinen-féle Szent Pál templom elötti buszmegállóban lögyböltem le vele az ad hoc összeállított sprotnis szenyámat. Katiról akkor még semmit sem tudtam, de már tudtam, hogy mi a kali...

KAMA

Egy régen érő el6ározás immár eksönben:

Mivel Tartu, ugye a „jó gondolatok városa”, sűrűn kapom magam azon, hogy az előző, még magyarisztáni gyakorlatomnál is gyakrabban kutatom a legeslegkisebb tevékenységem (oh, minő szó) filozófiai és pszichológiai alapjait… ez így igaz a lángosdásokra is. Miért van az, hogy szeretem – eléggé érthető, ám elítélhető módon – a magyar konyhát, a hitványabb észt fölé helyezni? Miért van az, hogy az esztonokat mégsem tudom ezzel kellőképpen szembesíteni? Nem, nem neeeem a nyelvi nehézségek. Vagyis az is, de az egy másik, bővebben kifejtendő topic. Sz’al arra gondoltam, hogy csak akkor tehetem ezt alaposan, ha mindkét nép kulináriájába mélyebben beleásom magam… mélyfúrást (májfúrást) végzek. Jajj, igen, már szinte lelki szemeimmel látom a szellemes válaszokat, amik jellemzően nem ide a blog-bejegyzés aljára kommentárként, hanem emilként érkeznek: a mohás rénnyálfelfújt, erdei gombás rénlasagna, áfonyás rénkocsonya, stb… Nos ezek nem jellemzőek a szűkös menüre, de pár olyan dolog igen, ami igenis egzotikus a mi számunkra, s sztm kis rafinériával egészen ehető étkek sülhetn(én)ek ki belőlük. Ilyen pölö a már itt egyszer elzengett óda a heeringasról, de akkor itt egy másik: a híres kama.

1. A kama nem egy bizonyos étel, és nem is a valami szeretkezéstani alapelv, mely szútrákba szedve olvasható, hanem étel alapanyag. Nem más, mint mindenféle magvak és gabonákok őrleménye, s van egy kakukktojás alkotóeleme, ami az egészet mégis egyedivé változtatja (direkt hagytam el a „varázsolja” ige használatát). Ez a borsó. Vagyis szárított borsószemek őrölve. A kama szó az észtben mást is jelent, mint önmagát. Ha pölö valaki azt mondja, hogy „Mull on kama.”, erre mi magyarok azt mondanánk ugye, hogy „na nekem aztán seckojedno”… s milyen jól válaszolnánk, mert éppen ezt jelenti. „Kama kõik” = tökmindegy. Azért hozzá kell tennem, hogy, amikor étel alapanyagként aposztrofáltam a kamát, talán egy kicsit túl is értékeltem, mivel alapvetően 2fajta dolog készül belőle: az ú.n. kamajook (kamital) és a kamakäkk (usque kamalabdacs). Ám az észt furfangos egy nemzet, csak nehezen mutati ki… Ehun egy meglepő variácó kamára: kamatorta a köztársaság 9o. jubileumára… a köztársaság kontinuitása, ahogy múltkor ígértem. Hm. Hát ez rázós kérdés, mivel az észtek ezt komolyan veszik. Csakúgy, mint északi rokonjai(n)k*, ők sem rendelkeztek önálló államisággal. Ezt csak 1918-ban vívták ki, ám azért azt nem vitathatjuk el, hogy volt egy kis sztálini, majd hruscsovi, majd brezsnyevi, etc. intermezzo, s akkor nem a sinimustvalge trikolór lengett a Toompeán, hanem az É.Sz.Sz.K. lobogója. De, mint ahogy ezt egyszer már írtam, az észt kollektív emlékezet is szelektív, sőt… SzÍal ez a 9o év kicsit puffasztott rizsa (sic!).
Akkor csinálok egy kis sorozatot néhány észt unikumot bemutatatandó: lehet googlozni, hogy mi is az a kali, kilu, kaalikas, hogy csak a kábetűsöknél maradjak.

Ma szombatot ültem. Ám nagyon is tréflisen. Nem dolgoztam semmit, bankba sem mentem, sehol sem fizettem készpénzzel, de a heti lét benyomtam a falba (vagyis az ótomatába). Katival kicsit lustásan keltünk, de kaptam egy emilt Stewarttól (köszi a linkes tippet), aki most a 99. bejegyzésnél tart(U) egy év alatt, s az a terve, hogy hétfőn megírja a jubileumit, s egyben az utolsót is, vagyis akkor „kivégzi”. Sajna. Azért kaptam ezt az E-mailt, mert őt, s pár blogger honfitársát arra buzdítottam, hogy ne a bódéba jöjjenek má’ művészetről karattyolni nekem, mikor rohadtul nem tudok rájuk koncentrálni, hanem inkább jöjjünk össze valamelyik vasárnap, s akkor megnézünk 1ütt egy kiállítást, majd szépen kibeszéljük, VAAAGY mindenki megírja a maga blogjában, s egy előre kialkudott időpontban felteszi a hálóra. Tesszük ezt majd így, hogy ne legyen az egymást befolyásoló semmilyen ráhatás. (az én motivésönöm pedig az, hogy irdatlanul érdekel az egyazon időpontban, kis embercsoporttal megesett történetek különböző szemszögből való bemutatása) Stew még azt is írta, hogy most nem jöhet, mert a magyar tulaj által vezetett pláza moziba mennek, hogy megnézzék a Gettó milliomos c. filmet. Katival pont akkor voltunk Londonban, mikor ez a film Oscar aranyesőt kapott. Iszonyat fáradtan hevertem a Queens Park Hotel kellemetes kis szobijában, szólt a zsír Ting Tings és ezúttal nem az indiai, vagy arab étteremben ettünk, hanem egy hosszú magánséta után beszerzett M&P +Harrods kaját. Fura, de utóbbi kicsit sem drágább, mint az itteni SELVER, ahol a mi kis bódénk is van, ugye. A font meg lassan ajró árfolyamon van… Sz'al a csapból is az indiai sztori folyt.

Mivel Kati spontaneitás hormonhalmaza gyakorlatilag többszöröse az enyémnek, ebből fakadóan megvettük a jegyet onlájn, majd macskamosdás után felkerekedtünk, s a mintegy negyedórás sétautat a belvárosig 7perc alatt tettük meg. Kati lábát fel is törte az új Nike kismamacipő. Beestünk a 11:45-ös előadásra. Megnéztük. Vegyes érzelmekkel távoztunk. Farmert kell vennem, ezért maradtunk a Taskuban, de semmi leges. Addigra megéheztünk, s betértünk a nagyon tutkovec dizájnos, de felejthető (felejtendő) kajával operáló Rehepapp nevezetű kajáldába. (Az intézmény nevéül a velem egykorú híres észt író, Andrus Kivirähk Ördöngös idők címü műve szolgál. Eredeti észtben ugyanis „Rehepapp” címen jelent meg.)

Utána a főtér felé vettük az utat, mivel mostanság meg-megnézem, hogy melyik étterem zár be, vagy nyit ki. Utóbbi lényegesen kevesebb. Nem mintha, nem nézhetném meg a neten, vagy a Postimeesben. lyenkor mindig bekukkantok a „ferde házba” (ez a helyi művészeti múzeum), hogy van-e valami új kiállítás. Nem mintha, nem nézhetném meg kultuuriakenben, ez így spontánabbnak füllenthető. Volt. Kettő is. Az egyik nagyon felejthető, el is feledtem, talán, ha két emlékezetesebb (nem jó, csak moccantó) szobra volt a pofának. Ezek olyan kulturális adalékok. Nekik fontos, nekünk max aranyos.
A másik, nagyobbik kiállítás címe: „A jövő ma születik”, alcíme pedig „Az Észt Szocialista Szövetségi Köztársaság progresszív művészete 1958-68”. Nem tudom mi az, hogy progresszív. Pontosabban már nem tudom. Ezek után. Egyetlen egy dolog vezérelt a képek gyors végigszemlélése során: érezhető-e az az ellenálló kikacsintás, az az elnyomó (?) szovjet hatalom elleni elfojtott düh, kiviláglik-e valami abból, amire oly’ büszkék (voltak). A kiállításo(ko)n, szombat délelőtt, mint mindig, most is tökegyedül lézengtem. Az észtek (is) szelektíven szeretnek emlékezni. Ez a kiállítás viszont ismét egy kafa kis ellentmondás, amiket ugye igenyöst kedvelek. Ippeg erre a korszakra nem szeretnek emlékezni. S, ha emlékeznek is (emlékezniük kell rá, vagy emlékeztetik őket), akkor biztosan (ügyesen?, tudat alatt?, sunyin?) kerülik a „progresszív” szót. Az érdekes csak az, hogy egy friss, minden bizonnyal grandiózusabb, s a szélesebb publikum számára elad6óbb londoni kiállítás élménye mégsem tudta elnyomni ezt az itteni kicsi, s kevésbé profibb gyűjteményt. Olyannyira nem, hogy éppen emiatt a néptelenség miatt voltam kénytelen valóban a képekkel magukkal foglalkozni. Nem terelte el a figyelmemet a rengeteg látogató, mint mondjuk a Bizánc és Palladio kiállításokon, ahol a legkisebb gyűrű, vagy épületterv szemügyre vételéért is intellektuálisnak nehezen nevezhető bodychecket kellett alkalmazni. (K…ra nincs gazdasági válság, ha 12£-é tömegek néztek meg egy alapvetően makettekből összerótt kiállítást. Megjegyzem, hogy lehet, hogy apai érzéseim előre tolultával hamarabb érzékenyülök el teljesen váratlan szituációkban, s ilyen volt az összes kiállítás is, amit Londonban láttam. Azon kaptam magam, hogy a tárlatok struktúrájának vizsgálatakor át kellett éreznem a kurátorok anyait-apait beleadó mexállotságát, a téma iránti alázatukat és nem utolsó sorban profizmusukat. A mi kis törekvéseinkkel teljesen azonos alapgondolatokra éreztem rá, talán ezért is repedt meg a mécses.)

Szóval Kati elment valami afro anyagot venni, hogy kismama ruhát készíttessen szülővárosában Räpinában, ahol a tartui ár töredékéért kezüket tördelik, hogy megvarrhassák. Eközben összefutottam az angol Christopherrel, aki nagy leves-rajongónk, s amúgy egy diáxállót futtat Tartu belvárosában, pontosan pont most szeretné áthelyezni a Csókolózó Egyetemisták nevet viselő étterem fölé. Eszmécccseréltünk a kortárs elektromos zenéről, a londoni időről, a diáxállók mibenlétéről és a magyar művész mozi-hálózatról. Aztán lassan hazasétáltunk a szikrázó napsütésben, de még sajna a latyakosnak sem nevezhető vastag havon. Otthon kuksoltunk, bújtam a netet, kicsit olvasgattam, majd este leugrottam az Illegaardba egy pofa Tõmmu Hiidre, no meg egy kis csevejre Michaellel. Éj1/2-re értem haza, Kati már húzta a lóbőrt. Ma meg szinte egész nap vásároltam, meg a bódéban voltam, olajcsere, előkészítés holnapra, miazmás… Most meg gyorsan feldobom ezt a post-ot, majd még kicsit dolgozok (számlák, kimutatások, „töménytelen megrendelés…”)


Gombolom feltűnt, h némejjik hejjes sírási hyba dirrekt wan, de a BBC PRIME-tól ezúton is 1ooobocs.

Legközelebb (?), ha már a többi tartozásaimat is leróttam, akkor a következő témák kerülnek terítékre:
1. Egy recept, ami éppen aktuálisan érdekel
2. Kétlakúsági, vagy hazaköltözős tervek (5éves ez is)
3. Juhani a tőmondatok embere
4. Lauri és a retro babakocsi
5. virvekene (így, csupa kisbötűvel) a köjálos nő elzavarása a búsba
6. A köztársaság kontinuitása.

7. Az Illegaard után a tartui egyetemisták által leginkább látogatott, legesleglegendásabb Zavood is szeretne tőlünk leveseket

8. A Pret A Manger gyorséttermi hálózatról és remek kajáikról (l. uccsó képeken)

ezt a két képet nem tudtam a helyükre toldani... bocsi

a levesnáci
A tartui yankee kisebbség nagy számban látogatta mindig is leves&lángos bódénkat. Ebédidőben soxor megesett, hogy már e halánték tájt őszülő törzsvendégeink ölíg absztrakt módon viselkedtek, jó szorosan egymás mellé állva a sorban szögletes mozdulatokkal oldalaztak a pult előtt. Az tűnt fel igazándiból, hogy leszegett fejjel kuncogtak. A fizetéskor detto. Q.-ra nem tudtam mire vélni. T.i. miután megkapták a levöst, ugyanolyan természetes közvetlenséggel kezdtek velünk dumálni, mint ahogy mindig is. Történt egyszer, hogy bejött Stew, (az, aki a lejjebb említett blogot is írja), s nem az észt fekete, hanem a mi sajátsütésű kenyerünket kérte, elvitelre. Na, erre Jeffék*- kicsattantak... Röhögve elkezdtek anekdotázni, ami kicsit fura volt, mert olyan retrós szlenget toltak, ami azért magas volt, mint a Suur Munamági**. Ennek ellenére majd’ minden szót értettem, de a szitut nem. Aztán homályosítottak fel, hogy miről is van szó. Erről: http://www.youtube.com/watch?v=VFIVNwiq8ls&feature=related (ha valaki megmondaná, hogy egy ilyen hosszú URL-t hogyan lehet egy reákattintható szóra tömöríteni, azt +köszönném. Akár egy teljes menüt végig is ehetne nálunk.)
Vissza Stewarthoz. Stew valamikor a 9o’s végén érkezett EV-ba. Ki nem találnátok mi, pontosan ki volt a mágikus mágnese… Naná: nő. A srác nagyon mulattat, mert annak ellenére, hogy már 2gyermek apja, megragadt a grungnál. Kecskeszakálla van, olyan mint Layne Staley az Alice in Chain egykori énekesének volt. (ja, ő is szétlőtte magát). A Jacquare-mintás sityakját meg rosszfiúsan, simlédert hátra csapva hordja. (mellesleg Jeff Amet a Pearl Jam basszistája a mai napig is így viseli a maga baromi randa csíkos kalpagját) A laza járása meg kísértetiesen emlékeztet a Singles** c. film egyixereplőjére. Énekelni még nem hallottam. Annyira ’zért még nem észtesedett be. Tudniillik 3 itteni év alatt rá kellett jönnöm, hogy az engem idevonzó speckó delej micsoda. Az nem más, mint az a roppant 1xű tény, hogy rajongásig kedvelem az ellentmondásokat. EV pedig maga a Rajongásig Ellentmondást Kedvelők Mekkája. S, hogy ezt miért írom? Csak azért mert ugye az éneklésnél tartottam. Sz’al az észtek végtelenségig félénkek, zavarba jönnek, ha megkérdezel tőlük valami intimebb dolgot. (Pölö ilyet: „hogy vagy?”, vagy „kiszeraméra bávatag?”)Prűd fajzat ez, meghihetitek neköm, émmondom néktek. Ezzel szemben meg akármikor egy száll klitoárban mennek ugyi szaunába. Így esik az meg, h 1 faszi (aki ösmerősöd már egy ideje) előbb mutaná meg a hímtagját, mint mondjuk melléd ülne a buszon, vagy kezet fogna veled. Ezért van is az, h elég egy istentől elrugaszkodott nácijjóval van itt dolgunk. Nyelvében él a nemzet, szoktuk ugye... de a mi nyelvrokonyink vagy lusták, vagy oly’ ostobák voltak , hogy nyelvi kincsüket írásban nem örökítették meg egészen a Kalevipoegig, amit egy itteni sváb vetett papírra (quasi ő írta)... sz’al ők a dalaikba fagyasztva tartották meg. Ezért van az, hogy egy észt, vagy seto bármikor szégyenérzés nélkül rágyújt egy nótára (Bartók és Kodály meg rágyűjtött a nótákra). De, ha beszélni kell... Itt van ez az ú.n. „daloló forradalom” is. Így oldották meg. Lehet, hogy az a soxázezer eszton oly’ hamisan rikácsolt a Lauluväljakon, hogy az összes szovjet mexálló csapatok hanyathomlok menekültek elfele.
BTW... nyelvében él. Mikor EV-ból hazafelé ótózunk mindig rá kell jönnöm, hogy szép ország bír ugyan lenni a nagy barát Lengyelország, meg egészen jó rádiócsatornáik vannak, különösen a „jazzz”-t játszó, ahol keveset beszélnek, de a legtöbbön örökkön kvartyog valaki, polákul ugye. A keresztény adó a leggyilkosabb. Ezért is születt meg az a mondás, hogy „nyelvével öl e nemzet”. Ennél szívhezszólobb csak a cseh.
Ki ne szeretné, ha bloggolnának róla, s ha teszik, akkor főleg jókat írnak... Ezt pont Stew írta: http://emajoe.blogspot.com/2008/09/city-of-soup.html ez sem túl rossz. Nem most íródott, de azóta kezd „elfajulni” a dolog. Levest kezdetben egy kondérral csináltam, amit egész nap árultunk. Megjegyzem: teljesen EU-szabályzat ellenesen, hiszen a „realizációs idő” 2+2 óra. Történt ez így, mivel vendégeink még nem tudták, hogy menüszélesítést hajtottunk végre. Aztán terjedt a hír, különösebb csinnadrattát nem csináltunk köréje, reklám maga a sztm állandóan javuló minőség volt. Aztán kezdett kevésnek bizonyulni a tíz lityó lötty, ezért vettünk + egy termoszt, s így már mód nyílt 2fajta árulására is. A gond az csak az, hogy már ez is kevés, mert elfogy d.u.13.-ig. Előtte, közben, utána meg 1xűN nincs időm még egy harmadikat is… Sz’al sül a pofánk... Kell egy nagyobb, profibb konyha, na. Ez azért is kell, mert már több belvárosi diákkocsma jelentkezett, hogy szeretnének valamiféle 1üttműködést. Az Illegaard új gazdája Tony már nem nyomja az eredeti jazz cuccost, mert valszeg nincs rá túl nagy kereslet, viszont jó brit lévén berakott a pince termekből kialakított krimóba vagy 4 hatalmas képernyőt, így lehet bámulni a 22 mezes fickót ahogy a szép ződ gyepen toszogatják a „pőrkolyót”. Meg voltam róla győződve, hogy Tony Tartuban biztos nem talál egy maroknyi focirajongót sem, de megint csak tévednem kellett. Hetente 3-4 meccsen teljes teltház van, egy gyűszűt sem lehet leejteni. Sz’al Tonyval már 2 hete nyomjuk esténként a levest. Pontosabban jön pontosan d.u. 5- kor (a babárral bélelt pamlagra), s egy erre hitelesített, s egyben méreg drága termoszban elfuvarozza, s droidjaival árultatja azt. Egyelőre még nem dőlhetek hátra, mert még nem adunk el annyit, de a reputáció ígéretes. Az Illegaard és az Ungari Köök törzsközönség-halmazainak van egy egyre táguló közös metszete, az ottani nagyon is nemzetközi publikum nagy zarándoklatként el kezdett hozzánk is ruccangatni.
Csütörtök estve az Illegaard ángol tulaja meghívott minket is a mi lakásunktól 2közepes köpésnyire lévő (bérelt) kecójába egy mottó-szeánszra. Tony hanyag elenganciájú kéglije a cári időkben készült vasútállomásra vezető, a hangulatában máig majdnem maradéktalanul megőrzött szép macskaköves burkolatú allé egyik köri-sárga házában van. Így a 3héttel ezelőtti londoni trip után (erről majd születik egy speckó bejegyzés…maaaajd) ismét kicsit a „Big Smog”-ban érezhettük magunkat. Tony tanyája alkalmat kínálna, BBC PRYME átváltoztatós szériájának egyik soron következő műsorának. Az aktuális téma is a köri (curry) volt. A solo-szakács szerepát pedig egy igazi séf, a román Nico töltötte be, aki kis nápolyi és dublini vargabötű után Tartuban landolt az éppen minap tönkrement, de sokáig legendás Wilde ír kocsmában. Ez egyike a csak éppen hetekben bezáró tartui vendéglátó helyeknek. Dominóként dőlnek. Mi egyelőre kicsi, de erős mogeri bástyaként kitartunk, sőt a héten némi javulás is mutatkozott a bevételben. Sz’al a vacsi fergetegesen jó volt, minden íz a helyén, s mivelhogy a bódé zérása miatt mi kissé később érkeztünk, már a langyosra hűlt ételsort kóstoltuk végig. Mit mondjak… sztm így jöttek ki igazán az ízek.
Most itt abbahagyom, s legközelebb a következő témák fognaxerepelni:

- A legfontosabb esemény, ami most velünk történik, hogy már biztos, hogy Kati pocijában növexik a mi legkisebb közös többszörösünk…

- London: étel-ital-kiállítás-séták-shopping…

- a szauna filozófiája

*Eest Vabariik legmagasabb pontja az ő tetemes 318 m magasságával. www.suurmanamagi.ee

** Jeff, az ember, akinek már nincs illúziója. De tényleg. Ő volt ugyanis az, aki 1milláért megvette, majd nem sokkal később, a bumm idején 7é’ eladta az Illusion c. zenés-táncos-eszméletvesztőhelyet. Ez az intézmény egykoron „veneajal” (az ruszki mexállás alatt), vagy hivatalosabban”nőukokude ajal” (a cuculizmusban) egy mozi volt. A rendszerváltás után Jeff, mint USA állampolgár, de még asszem egyetemi tanerő, spórolt zsebpénzéből, vagy tugy’isten mibű megvette, s maga is art-moziként üzemeltette.

*** par exellance grunge movie, it’s a must, if you wanna have some dirty nostalgia of 9o’s.