Ma szombatot ültem. Ám nagyon is tréflisen. Nem dolgoztam semmit, bankba sem mentem, sehol sem fizettem készpénzzel, de a heti lét benyomtam a falba (vagyis az ótomatába). Katival kicsit lustásan keltünk, de kaptam egy emilt Stewarttól (köszi a linkes tippet), aki most a 99. bejegyzésnél tart(U) egy év alatt, s az a terve, hogy hétfőn megírja a jubileumit, s egyben az utolsót is, vagyis akkor „kivégzi”. Sajna. Azért kaptam ezt az E-mailt, mert őt, s pár blogger honfitársát arra buzdítottam, hogy ne a bódéba jöjjenek má’ művészetről karattyolni nekem, mikor rohadtul nem tudok rájuk koncentrálni, hanem inkább jöjjünk össze valamelyik vasárnap, s akkor megnézünk 1ütt egy kiállítást, majd szépen kibeszéljük, VAAAGY mindenki megírja a maga blogjában, s egy előre kialkudott időpontban felteszi a hálóra. Tesszük ezt majd így, hogy ne legyen az egymást befolyásoló semmilyen ráhatás. (az én motivésönöm pedig az, hogy irdatlanul érdekel az egyazon időpontban, kis embercsoporttal megesett történetek különböző szemszögből való bemutatása) Stew még azt is írta, hogy most nem jöhet, mert a magyar tulaj által vezetett pláza moziba mennek, hogy megnézzék a Gettó milliomos c. filmet. Katival pont akkor voltunk Londonban, mikor ez a film Oscar aranyesőt kapott. Iszonyat fáradtan hevertem a Queens Park Hotel kellemetes kis szobijában, szólt a zsír Ting Tings és ezúttal nem az indiai, vagy arab étteremben ettünk, hanem egy hosszú magánséta után beszerzett M&P +Harrods kaját. Fura, de utóbbi kicsit sem drágább, mint az itteni SELVER, ahol a mi kis bódénk is van, ugye. A font meg lassan ajró árfolyamon van… Sz'al a csapból is az indiai sztori folyt.

Mivel Kati spontaneitás hormonhalmaza gyakorlatilag többszöröse az enyémnek, ebből fakadóan megvettük a jegyet onlájn, majd macskamosdás után felkerekedtünk, s a mintegy negyedórás sétautat a belvárosig 7perc alatt tettük meg. Kati lábát fel is törte az új Nike kismamacipő. Beestünk a 11:45-ös előadásra. Megnéztük. Vegyes érzelmekkel távoztunk. Farmert kell vennem, ezért maradtunk a Taskuban, de semmi leges. Addigra megéheztünk, s betértünk a nagyon tutkovec dizájnos, de felejthető (felejtendő) kajával operáló Rehepapp nevezetű kajáldába. (Az intézmény nevéül a velem egykorú híres észt író, Andrus Kivirähk Ördöngös idők címü műve szolgál. Eredeti észtben ugyanis „Rehepapp” címen jelent meg.)

Utána a főtér felé vettük az utat, mivel mostanság meg-megnézem, hogy melyik étterem zár be, vagy nyit ki. Utóbbi lényegesen kevesebb. Nem mintha, nem nézhetném meg a neten, vagy a Postimeesben. lyenkor mindig bekukkantok a „ferde házba” (ez a helyi művészeti múzeum), hogy van-e valami új kiállítás. Nem mintha, nem nézhetném meg kultuuriakenben, ez így spontánabbnak füllenthető. Volt. Kettő is. Az egyik nagyon felejthető, el is feledtem, talán, ha két emlékezetesebb (nem jó, csak moccantó) szobra volt a pofának. Ezek olyan kulturális adalékok. Nekik fontos, nekünk max aranyos.
A másik, nagyobbik kiállítás címe: „A jövő ma születik”, alcíme pedig „Az Észt Szocialista Szövetségi Köztársaság progresszív művészete 1958-68”. Nem tudom mi az, hogy progresszív. Pontosabban már nem tudom. Ezek után. Egyetlen egy dolog vezérelt a képek gyors végigszemlélése során: érezhető-e az az ellenálló kikacsintás, az az elnyomó (?) szovjet hatalom elleni elfojtott düh, kiviláglik-e valami abból, amire oly’ büszkék (voltak). A kiállításo(ko)n, szombat délelőtt, mint mindig, most is tökegyedül lézengtem. Az észtek (is) szelektíven szeretnek emlékezni. Ez a kiállítás viszont ismét egy kafa kis ellentmondás, amiket ugye igenyöst kedvelek. Ippeg erre a korszakra nem szeretnek emlékezni. S, ha emlékeznek is (emlékezniük kell rá, vagy emlékeztetik őket), akkor biztosan (ügyesen?, tudat alatt?, sunyin?) kerülik a „progresszív” szót. Az érdekes csak az, hogy egy friss, minden bizonnyal grandiózusabb, s a szélesebb publikum számára elad6óbb londoni kiállítás élménye mégsem tudta elnyomni ezt az itteni kicsi, s kevésbé profibb gyűjteményt. Olyannyira nem, hogy éppen emiatt a néptelenség miatt voltam kénytelen valóban a képekkel magukkal foglalkozni. Nem terelte el a figyelmemet a rengeteg látogató, mint mondjuk a Bizánc és Palladio kiállításokon, ahol a legkisebb gyűrű, vagy épületterv szemügyre vételéért is intellektuálisnak nehezen nevezhető bodychecket kellett alkalmazni. (K…ra nincs gazdasági válság, ha 12£-é tömegek néztek meg egy alapvetően makettekből összerótt kiállítást. Megjegyzem, hogy lehet, hogy apai érzéseim előre tolultával hamarabb érzékenyülök el teljesen váratlan szituációkban, s ilyen volt az összes kiállítás is, amit Londonban láttam. Azon kaptam magam, hogy a tárlatok struktúrájának vizsgálatakor át kellett éreznem a kurátorok anyait-apait beleadó mexállotságát, a téma iránti alázatukat és nem utolsó sorban profizmusukat. A mi kis törekvéseinkkel teljesen azonos alapgondolatokra éreztem rá, talán ezért is repedt meg a mécses.)

Szóval Kati elment valami afro anyagot venni, hogy kismama ruhát készíttessen szülővárosában Räpinában, ahol a tartui ár töredékéért kezüket tördelik, hogy megvarrhassák. Eközben összefutottam az angol Christopherrel, aki nagy leves-rajongónk, s amúgy egy diáxállót futtat Tartu belvárosában, pontosan pont most szeretné áthelyezni a Csókolózó Egyetemisták nevet viselő étterem fölé. Eszmécccseréltünk a kortárs elektromos zenéről, a londoni időről, a diáxállók mibenlétéről és a magyar művész mozi-hálózatról. Aztán lassan hazasétáltunk a szikrázó napsütésben, de még sajna a latyakosnak sem nevezhető vastag havon. Otthon kuksoltunk, bújtam a netet, kicsit olvasgattam, majd este leugrottam az Illegaardba egy pofa Tõmmu Hiidre, no meg egy kis csevejre Michaellel. Éj1/2-re értem haza, Kati már húzta a lóbőrt. Ma meg szinte egész nap vásároltam, meg a bódéban voltam, olajcsere, előkészítés holnapra, miazmás… Most meg gyorsan feldobom ezt a post-ot, majd még kicsit dolgozok (számlák, kimutatások, „töménytelen megrendelés…”)


Gombolom feltűnt, h némejjik hejjes sírási hyba dirrekt wan, de a BBC PRIME-tól ezúton is 1ooobocs.

Legközelebb (?), ha már a többi tartozásaimat is leróttam, akkor a következő témák kerülnek terítékre:
1. Egy recept, ami éppen aktuálisan érdekel
2. Kétlakúsági, vagy hazaköltözős tervek (5éves ez is)
3. Juhani a tőmondatok embere
4. Lauri és a retro babakocsi
5. virvekene (így, csupa kisbötűvel) a köjálos nő elzavarása a búsba
6. A köztársaság kontinuitása.

7. Az Illegaard után a tartui egyetemisták által leginkább látogatott, legesleglegendásabb Zavood is szeretne tőlünk leveseket

8. A Pret A Manger gyorséttermi hálózatról és remek kajáikról (l. uccsó képeken)